6:48. Pislogok, félig álmaim ködében, félig a való világban. Aztán az órámra pillantok, és hirtelen eszembe villan, hogy 1 órával többet mutat, így még csak 5:48. Megnyugodva tovább heverészek, hiszen akkor van még időm bőven. Aztán hirtelen felülök: Van időm? Ugyan mire? Hiszen én gazdálkodom az időmmel. Vagy mégsem? Felkavar, ahogy ráébredek, mennyire az idő rabja vagyok még mindig.

Hogyan lettem az idő rabja?

Gyerekként jórészt a napi rutin, a munka, a pihenés hitrendszerében cseperedtem. Emellé jött az az elképzelés is, hogy a vállalkozók még többet dolgoznak, hiszen azt láttam, hogy édesapám szinte-éjjel nappal tervezett, alkotott valamit.

A legnagyobb sláger akkoriban a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás című Beatrice szám volt. Ahogy beléptem a munka világába, rögtön megtapasztaltam, hogy a 8 óra munka, az bizony legtöbbbször 10-12 óra. Ha hozzáadom még az otthoni feladatokat is, akkor jócskán több. A vállalkozásomban is hoztam a hitrendszerem szerintieket, így akár 14-16 órákat is dolgoztam naponta.

Hogyan lépkedek kifelé a rabságból?

Egy nap arra ébredtem, hogy hiába vagyok önálló, és építem a saját elképzeléseim szerinti életem, ez a régi „nyolctól ötig” világrend még mindig meghatározó bennem. Hiszen az csak csalóka illúzió, hogy szabadabb vagyok, ha mindössze annyi a különbség, hogy most a sajátomban robotolok.

Hol az életem, a magamra fordított idő? Ha a régi rend szerint nézem, akkor a 8 óra pihenés, ha az új rend szerint, akkor az énidőm, az életemben jelenlétem. Mert bizony volt olyan hetem, amikor arra sem jutott időm, hogy a barátaimmal beszélgessek. Körülbelül ez a pont volt az, amikor úgy döntöttem, elég ebből, és új szabályokat hoztam.