Ülök a parton, nézem a szaladgáló gyerekeket, és a nagy komolyan beszélgető, néha a gyerekeket rendre intő felnőtteket. Nézem és azon gondolkodom, hova lesz a gyermekkori játékosság, önfeledtség, mire felnőtté érünk? Mikor kezdjük el túl komolyan venni magunkat, feladatként gondolni az életre és összeszorított foggal élni azt? Ki mondta nekünk, hogy felnőttként komolyabbnak kell lennünk, mint gyerekként?

Egyetlen felnőttet sem látok játszani, kitárt karral rohanni a szélben, és nagyokat kacagni.  Még mosolyogni sem nagyon. Nem látom őket fára mászni, lábukat lengetve hintázni, vagy sikítozva a hideg vízbe ugrálni. Bármerre nézek, komoly, aggódó, a felnőttlétbe merülő arcok vesznek körül ebben a gyereki és felnőtt viselkedésre szétszakadó világban.

Játszd az életet!

Évek óta igyekszem visszaszerezni a gyermeki tudatosságomat és hitemet. A bizonyosságot, amikor még tudtam, hogy amit megálmodok magamnak, az egyértelműen az enyém. A magabiztosságot, amikor minden egyes térdre esés után kétség nélkül hittem abban, hogy újra felállok.

Mióta nem veszem annyira komolyan a dolgokat, azóta bármit kipróbálok, mintha csak egy új játék lenne. Bármi újba kezdek, azt élvezem, és a játék örömével élem meg annak minden egyes pillanatát. Örömmel fedezek fel új ösvényeket, izgatottan mászom fel a kőkerítésre, hogy bekukkantsak mögé, és ugyanilyen izgalommal indítok el egy új szolgáltatást, vagy írom meg ezt a blogcikket.

Mi történhet? Az út nem vezet sehova, és visszafordulok. Leesek a kerítésről, és a fenekemre pottyanok. Kedvező fogadtatásra talál a szolgáltatásom, avagy nem lesz visszhangja. Tetszik neked ez a cikk, vagy mész tovább. Bármi megtörténhet. Én pedig újra és újra új játékba kezdek. Mert az életem játszva akarom élni. Úgy, mint egy gyermek, kacagva, mosolyogva, boldogan átsuhanva a perceken.

Próbáld ki!

Élj te is örömtelien, gyűjtsd a tapasztalásokat, és játszd az életet! Ne akarj mindent előre leszervezni, meghatározni, és bebiztosítani. Hiszen akkor hol marad a felfedezés, a játék öröme?

Persze, hogy vannak olyan pillanataim, amikor szomorú vagyok. Vannak olyan pillanatok is, amikor sírni támad kedvem. Ezek is az életjáték részei. Nem veszem túl komolyan, nem ragadok bele a bánatba, és nem szomorkodom, ha valami másképp alakul az eredeti tervekhez képest. Sőt. A legtöbbször ki sem gondolom, hogyan alakulhat. Csak megyek és csinálom, mert ahhoz van kedvem. Mert ki akarom próbálni, meg akarom élni a tapasztalást.

Bármikor új kalandra indulnok, új játékba kezdek. Az életet egy nagy játszótérnek tekintem, ahol rajtam múlik, hogy érzem magam. Ülhetek a kispadon, és nézhetem, ahogy mások játszanak, vagy beszállhatok a játékba, és élvezhetem azt.

Te mikor élvezted utoljára úgy az életedet, mint egy játékot?

Térj vissza önmagadhoz, és játszd az életet! Éljük meg együtt az önfefedezés örömeit a MannaClubban!