Annyiszor voltam már padlón… -Beáta vallomása

Azok közé az emberek közé tartozom, akik tipikusan mindig maguk akarják megoldani a problémájukat. Általában az az elvem, hogy nálam jobban úgysem tudhatja senki, hogy mit érzek, vagy hogy éppen mi is a bajom. De aztán jön az élet, meg a nagy dolgai és egy idő után a káosz maga alá temet. 

Mondhatnám azt, hogy megszoktam már. Annyiszor voltam már padlón és valahogy mindig megoldódott. Az idő minden sebet begyógyít halljuk sokszor. Igen ám, de amikor padlón vagy, rohadtul lassan telik az a bizonyos idő. 

Ahogy telnek az évek egyre türelmetlenebbé válok bizonyos dolgokkal szemben. Tudom, tudom ez nem szép dolog és pontosan az ellenkezőjére kellene törekednem. De megmondom őszintén, meguntam, hogy túl sokáig tart regenerálódnom.

Meguntam azzal tölteni az időmet, hogy azt várjam, mikor leszek jól. 

Személy szerint rengeteg csodatechnikát kipróbáltam már a legspirituálisabbaktól kezdve a legtudományosabbakig. De valahogy a coaching mindig kimaradt az életemből. Egy-két foszlánnyal találkoztam már, de számomra mindig megfoghatatlan volt. Hogyan is működik? Mi az, hogy csak kérdéseket tesznek fel? Minek nekem újabb kérdés, ha az én fejem is hemzseg tőlük? Meg egyébként is, honnan is tudná valaki, aki soha nem találkozott velem, pont azt a kérdést feltenni, amitől nekem majd összeáll a kép? Honnan tudhatná egy idegen, hogy mi az én bizonyos nagy kirakósom, amivel már születésem óta küzdök?

Aztán van az a mélypont, amikor az ember nem toporog tovább.

Már minden mindegy, csak valaki segítsen. Mondjon egy olyan mondatot, amit még nem játszottam le ezerszer a fejemben. 

Ekkor írtam rá Szilvire. Leírtam neki, hogy milyen feneketlen gödörben érzem magam, és hogy szerintem ezt képtelenség megoldani. 

Kereken egy órát beszélgettünk. Ezalatt az egyetlen óra alatt észrevétlen módon eljutottunk az elmúlt hónapjaim talán legmélyebb pontjából oda, hogy képes voltam újra nevetni.

Engem lepett meg leginkább, hogy felszáradtak a könnyeim, és fogalmam sem volt, hogy mikor álltam fel szó szerint a padlóról, mert a beszélgetés végén már a székemen ültem. 

Annyiszor voltam már padlón

Nem tudom megmondani, hogy a coaching mitől is működik pontosan. (Talán egy részem szándékosan nem akarja leleplezni azt, hogy miféle csoda történik ilyenkor. Szeretném meghagyni magamnak az érzést és a folyamatot valami különleges dolognak, nem pedig utánanézni az interneten, hogy mit mond róla a wikipédia.)

A beszélgetés végére tisztán láttam a képeket, ahol hibáztam. Persze tudom, a legtöbben azt mondjuk hibák márpedig nincsenek. De mégis. Látom az utat. Látom azt, amin dolgoznom kell. És szerencsére azt is látom, hogy haladok. Hogy vagyok én, és a megtett út és, hogy ez az egész rendszer valamiféle csoda. Számomra mindenképpen az. 

A különböző coaching lehetőségekről a Coaching oldalon tudsz tájékozódni és kiválasztani a számodra legmegfelelőbb ajánlatot.

Szerettem volna megírni ezt a beszámolót mindazoknak, akik valami miatt félnek, vagy idegenkednek a coachingtól. Vagy azt érzik, hogy ez biztosan nem segít, hiszen már minden második ember azt mondja magáról, hogy coach. Engem egyébként a Szilvivel való beszélgetésen kívül az győzött meg, hogy „hiszen a sportolóknak is szüksége van coachra.” Ha szeretnék gyorsabban gyógyulni, vagy szeretném tisztábban látni az utamat, esetleg azt, hogy jelenleg hol tartok, mennyire haladok, akkor miért is ne vennék igénybe egy olyan jellegű szolgáltatást, ami támogat ebben.

Ha feltöltődésre, kikapcsolódásra és mély önfelfedezésekre vágysz, akkor tölts velem egy hetet Máltán, és változtasd meg az életed.

És talán ez a legkifejezőbb erre, lelki fejlődés támogatás.

Köszönöm szépen ezt a csodás élményt Szilvinek!

Szerző: Kovács Beáta

Vélemény, hozzászólás?