Társadalmunk nem fogadja el a hibázást. Kezdődik egészen kisgyerekkorunktól otthon, majd folytatódik az iskolában, ahol nevelőink arra koncentrálnak, hány hibát ejtettünk a beadott dolgozatunkban. Holott nyugodtan rámutathatnának arra is, mennyi jó megoldás született ugyanabban a beadványban.

Hiba vagy tanulási folyamat?

A hibázást kutató hozzáállás már kezdetektől rányomja bélyegét egész életünkre. Most végre itt az idő változtatni ezen a gondolatiságon. Mert miért is ne engedhetnénk meg magunknak a hibázást?  Hiszen azokból a cselekedeteinkből tanulunk leginkább, amikor elkezdünk azon töprengeni, mit is csinálhattunk volna másképpen. Amikor arra fókuszálunk, hogyan tudjuk legközelebb a kívánt eredményt elérni. Így tanulunk meg hozzánk egyre közelebb álló döntéseket hozni.

Optimális cselekedet

Egyáltalán nem hiszek a hibázásban. Számomra ez a fogalom egyszerűen nem létezik. Minden, amit teszünk, az adott pillanatban a lehető legoptimálisabb cselekedet, amire akkor képesek vagyunk. Ez igaz még úgy is, ha hallottuk azt a bizonyos belső hangot, ami figyelmeztetett, csak éppen nem hallgattunk rá. Ez annyit jelent csupán, hogy még nem voltunk érettek arra, hogy elfogadjuk belső vezetőnk útmutatását.

Ennek tudata is előre visz, hiszen minden egyes alkalommal megbizonyosodhatunk róla, hogy a belső tanács, a belső hang a mi érdekünket szolgálja, igyekszik minket a saját utunk felé terelni.

Ha ahhoz van kedvünk, hogy elkalandozzunk, és az időnket mással töltsük, kurflikkal tarkított utakat járjunk be, ám legyen, ez a mi döntésünk, a mi visszatalálásunk módja önmagunkhoz.